Levente és Elza kapcsolata is kiteljesedett. Mind több időt töltöttek egymással. A férfi ellenállhatatlan vonzalmat érzett a lány iránt. Ha a közelében volt, folyton megkívánta, ahogy most is.
Elza csak beszélt, száján ömlöttek a szavak, számok, teendők, de Levente nem hallotta. Ekkor már tudatához nem jutott el más, csak ágaskodó hímtagjának nógatása. Szemeivel itta a lány bájait, melytől szabályosan megrészegült.
- Figyelsz rám egyáltalán, vagy hiába beszélek? – kérdezte Elza szigorú tekintettel.
- Csak rád figyelek. – felelte a férfi. – képtelen lennék mással foglalkozni.
- Komolytalan vagy. – nyafogta a lány.
- Nem tehetek róla, te teszed ezt velem. Nem bírok magammal. – azzal nadrágjának domborulatára nézett. – Helyesebben vele nem. – mondta bocsánatkérő pillantását Elzára szegezve.
- Ó, te szegény. – mosolyogta el magát a lány és szánakozóan megsimogatta a férfit „azon a helyen”. – Tehetek érted valamit?
- Csak Te tehetsz. – sóhajtotta Levente.
- Konkrétan mire gondoltál? – kacérkodott Elza.
Levente a lány miniszoknyája alá csúsztatta kezét és megmarkolta a szemérmét.
- Beengedhetnéd ide szegényt. Annyira vágyik rád.
- Valóban? Hadd lássam.
A férfi pedig szófogadóan kioldotta a nadrágját, s hímtagja ki is dugta vörösen duzzadó, csillogó fejét a lehúzott sliccen keresztül.
- Már látom. – meresztette rá Elza égszínkék szemét.
- És?
- Végül is... lehet róla szó. – mondta sejtelmesen...
Ismét eggyé váltak. Szívük egyazon ritmusra dobbant. Szükségük volt egymás közelségére. Kiegészítették egymást, mint félbevágott alma két darabja. Így sebesen szárnyaltak a beteljesülés felé...
Testük szétvált, de csak fizikailag, mert továbbra sem szűntek meg egyek lenni.
- Tulajdonképpen még el sem mondtam a legfontosabbat. Teljesen elterelted a figyelmemet. – szólalt meg Levente, miközben öltözékét rendezgette.
- Még hogy én? Na, szépen vagyunk. – felelte Elza, aki már az asztalról lemászva, bugyiját felhúzva, a székre telepedett. – Akkor gyorsan, ki vele, mielőtt ismét valami közbeszólna.
Levente teljesen elkomolyodott.
- Amit mondani akarok neked, megváltoztathatja az egész életedet.
Elza, a férfi megváltozott viselkedését látva, megijedt. Gondolatok kezdtek cikázni az agyában. „Vajon mi történhetett? Veszteségesre fordult volna a gazdaság? Nem, az nem lehet, hisz’ minden a tervek szerint zajlik. Csak nem akar felmondani?”
- Jaj, ne! – szakadt ki belőle a kétségbeesés.
- Mi ne? – hökkent meg Levente.
- Ugye, nem akarsz magamra hagyni, nem arról van szó, hogy állásajánlatot kaptál? – rémüldözött tovább a lány.
- Nem, nem erről van szó. – nyugtatta meg a férfi.
- Hála Istennek! Akkor?
- Talán, ha hagynál szóhoz jutni.
- Igazad van, bocsánat.
Levente táskájából egy kis dobozt vett elő. Felnyitotta a tetejét és a lány elé tartotta.
- Hozzám jössz feleségül?
Elza tágra nyílt szemekkel meredt az ékszerdoboz tartalmára. Egy jegygyűrű csillogott benne. Tekintetét elhomályosították az odaszökkent könnycseppek. A boldogság könnyei voltak. Erre igazán nem számított. Bár, titkon ábrándozott róla, hogy milyen lenne a férfi feleségének lenni, ugyanakkor elérhetetlen vágynak tartotta.
- Igen. – suttogta elcsukló hangon.
- De most miért pityeregsz? – kérdezte a férfi.
- Mert nagyon meghatódtam. Boldog vagyok. Fel sem tudom fogni, hogy ez nem csak egy álom. Tudod, én nem vagyok más, csak egy szegény ember leánya és itt… – mutatott a szívére, – itt, legbelül mindig is az maradok.
- Én pedig pont ezért és ilyennek szeretlek, szegény ember lánya. – felelte Levente és megcsókolta.
Ez a csók azonban több volt egy szerelmi csóknál, ez az új, közös életük kezdetét jelentette. Elza hányadtatásai végére ért. Teljesítette a maga elé kitűzött célt, elérte az általa felállított mércét.
Boldogan élt élete további szakában, szeretteitől körülvéve, mások által megbecsülve, bőségben, szeretetben, szerelemben.
VÉGE
A már megjelent regényeim:
