Levente és kislánya egyre több időt töltött Elzával. Kapcsolatuk kezdett szorosabbá válni. Szívükben kölcsönösen új érzés született, ami napról napra erősebbé vált és teljesen átszőtte gyökereivel, melyek láthatatlan fonalaikkal egyre jobban összefonták őket. Elzát azonban ez az érzés egyre jobban kínozta, mert érdemtelennek tartotta magát Leventéhez. Úgy érezte, vallomással tartozik a férfinak, hogy teljes képet kapjon a valódi mivoltáról. Nem akarta, hogy nemlétező ideált lásson benne. Az hazugság volna, ami később csak újabb fájdalmak forrásává válna.
Szokásos reggeli kávéjukat iszogatták a konyhai sarokülőn ülve. Elzának repesett a szíve, boldog volt Levente közelében. De úgy érezte, ezek lopott pillanatok, amik nem illetik őt meg, hiszen Levente nem tudja, hogy ő milyen nő is valójában. El akarta mondani, de fogalma sem volt róla hogyan kezdjen hozzá.
- Mi az, ami ennyire nyomaszt? – kérdezte a férfi.
- Hát látszik? – kérdezett vissza Elza, arcán halvány mosollyal.
- Ordít rólad.
- Nehéz róla beszélni. Valami, ami velem kapcsolatos. – felelte szemlesütve.
- Akkor ne mondd.
Elza meglepődött, hogy a férfi nem kíváncsiskodik.
- Én szeretném, hogy tudd, hogy láss tisztán velem kapcsolatban.
- Tisztán látlak. Egy gyönyörű, erős, csodálatraméltó nőt látok benned.
- Hát pont erről van szó. Nem az vagyok, akinek hiszel. – sóhajtott fel szomorúan a lány.
- Na, ne! Csak nem azt akarod mondani, hogy valójában fiú vagy csak átoperáltattad magad? – viccelődött Levente.
Elza azonban nem mosolygott.
- Nem. De az sem jobb. Szóval, mielőtt én ezt itt megteremtettem… Veled… Szóval, ami voltam előtte. Meséltem már a családomról, a testvéreimről, arról hogyan nőttem fel. Ennek ismeretében, mégsem tetted fel soha sem a kérdést, honnan lett nekem minderre pénzem. Mivel is foglalkoztam ezelőtt. Az az igazság, hogy én…
- Tudom. – vágott közbe Levente, hogy könnyítsen a lány vallomásán.
- Mármint hogy… Azt hogy én… – kerekedett el Elza szeme.
- Azt. Szerinted, aki összeismertetett minket, az nem mondta?
- Erre nem gondoltam. – felelte Elza csendesen. – Bár az az igazság, hogy mikor Biankát nem akartad rám bízni, megfordult a fejemben, hogy sejted és ezért félted tőlem.
- Ennek ahhoz semmi köze. Egyszerűen csak nagyon féltem. Mindenkitől. Nórát, az édesanyját olyan hirtelen veszítettem el. Annyi mindent szerettem volna még neki mondani. Minden megváltozott. Attól rettegtem folyton, hogy ez nehogy megismétlődjön. Ha Biankával történne valami… Te vagy az első nő Nóra halála óta, aki képes volt bennem újra feléleszteni ezeket a gyengéd érzéseket. Bianka is az első pillanattól kezdve kötődik hozzád. Ösztönösen tudta, hogy milyen fantasztikus ember vagy. Általa kezdtelek én is figyelni. Mintha egy hályog hullott volna le a szememről.
- Ne mondj nekem ilyeneket. Nem vagyok rá érdemes. – mondta Elza elérzékenyülve…
Ismerkedj meg a már kiadott regényeimmel is!
