Levente délután négy óra körül érkezett meg. Persze, egyszer a délelőtt folyamán már felhívta Elzát, hogy minden rendben van-e.
Mikor kiszállt az autóból, idilli kép tárult elé. A tanya épületét rendezett, parkos kert vette körül. A lány és Elza a hintaágyon ültek, egymással szemben. Közöttük egy kazal virág. Koszorút fontak. Bianka felszabadult volt, szinte ragyogott az arca. Mindkettőjük haja egyformán, lófarokba volt fonva, egy-egy szál virág beletűzve.
Elzán egy kockás ingblúz volt, elől meggörcsölve, elővillantva lapos kis hasát. Rövid farmernadrágot viselt, egyik lábát maga alá húzva, másikat lelógatva ült. Most figyelt csak fel a nő szépségére. Olyan természetes volt, bájos és üde. Nem is érti, hogy nem vette idáig észre. Tökéletes alakkal rendelkezett. A kisugárzása pedig rabul ejtő volt.
Szívesen gyönyörködött volna még az eléje táruló, festői csendéletben, de furcsa lett volna, ha csak itt állna némán, mozdulatlan. Becsukta hát a kocsiajtót és elindult a lányok felé.
- Szia, Apa! – kiáltott Bianka közeledő apjának.
- Sziasztok! – köszönt Levente derűsen. Elza nem emlékszik, hogy valaha is látta volna a férfit ilyennek.
- Szia! – üdvözölte ő is.
- Nézd Apu, milyen koszorút csinálunk. – emelte magasba a kislány a virágfüzért.
- Nagyon szép. És, hogy telt a napotok?
- Szerintem remekül. – felelte Elza. – De majd Bianka elmeséli.
- Képzeld, – kezdte a kislány izgatottan, – Elzának van egy csomó szép ruhája.
- Hű, ez izgalmasan hangzik. – nézett Levente mosolyogva a nőre.
- Igen, fel is próbáltam egy párat, de sajnos még nagy rám.
- Hát, ezt valahogy sejtettem.
- De Elza megígérte, ha megnövök, kölcsönadja őket.
- Valóban? Ez igazán kedves tőle.
Elza csak mosolyogva fűzögette tovább a virágokat.
- Hát még mit csináltatok? – kíváncsiskodott az apuka.
- Sétáltunk, sokat. Ja, meg van itt egy aranyos cica, azzal is játszottunk.
- És szót fogadtál?
Bianka csak bólintott.
- Elza? – nézett rá Levente.
- Tünemény volt. Igazi kis angyal.
- Hát ennek örülök. De azért ne éljünk vissza Elza türelmével, talán ideje lenne mennünk.
- Ó, Apa! Még maradni akarok. Olyan jó itt. – kérlelte a férfit, majd a nő felé fordulva folytatta. – Elza, mondd meg apának, hogy ne menjünk még.
- Örülnék, ha még maradnátok, de én nem mondhatom meg édesapádnak, hogy mit tegyen. Tiszteletben kell tartanunk a döntését. – simogatta meg a kislány arcát.
Leventének szimpatikus volt Elza viselkedése. Szívesen maradt volna még, egyrészt, mert látta, hogy a kislányával mennyire megkedvelték egymást, másrészt pedig ő is jól érezte itt magát. De nem tartotta volna illőnek a tovább maradást.
- Köszönünk mindent. – mondta. – Induljunk.
- Akkor legalább ígérd meg, hogy máskor is eljöhetek. – nézett Bianka az apja szemébe, kérve.
A felnőttek egymásra pillantottak.
- Én nem bánnám, sőt. Együtt is szívesen látlak benneteket. – csúszott ki Elza száján.
- Apaaa!
- Van más választásom? – nevette el magát Levente.
- Hurrá! – örvendezett a kislány, majd hirtelen Elzához ugrott és szorosan megölelte. Leventét meghatották ezek a pillanatok. Elzára kezdett más szemmel nézni. Csodálatos nőt vélt benne felfedezni…
Ismerkedj meg a már kiadott regényeimmel is!
