- Hát, hogy is mondjam… – húzta az időt Elza, hisz’ mégsem mondhatta meg az igazat. – Hoszteszkedek.
- Aha. És az mi? – nézett Ádám kíváncsian a nővérére.
- Tudod, pénzes bácsikat kísérgetek, olyan rendezvényfélékre, hogy ne legyenek magányosak, meg hogy ne unatkozzanak. Hát ilyesmi. – felelte, bízva benne, hogy beérik ezzel a válasszal.
- Értem már. – bólintott a gyerek.
- Apropó. Mi van az ígéretetekkel? – kérdezte a lány, gyorsan elterelve magáról a szót.
- Milyen ígérettel? – kapta fel a fejét Ádám.
- Jaj, ha már elfelejtettétek, akkor mit várhatok, hogy tartottátok meg? Hát a tanulás! – mondta, majd visszább vette a gázt, mert beértek a városba.
- Ja, az. Jól megy a suli. – felelte Ádám.
- Neked is? – pillantott hátra Gergőre.
- Igen. Én is jól tanulok.
- Ennek örülök. – mondta elégedetten Elza. – Otthon hogy vagytok?
- Minden csak rosszabb, mióta nem vagy velünk. Apa folyton részeg. Anyával állandóan veszekednek. Ő pedig egyre többször rosszul van. A múltkor még a kórházba is bekerült. – fakadt ki az idősebbik gyerek.
- Valóban? – kérdezte Elza kicsit megdöbbenve.
Sajnálta a fiúkat. Bízott benne, hogy mihamarabb segíthet rajtuk. Néhány percre csend telepedett rájuk, a srácok az ablakon kifele bámulva nézelődtek.
Megérkeztek a hamburgereshez. Onnan már jóllakottan folytatták az útjukat a ruhaüzletekbe. Elza bevásárolt a testvéreinek nyári holmikból, majd az élelmiszerboltba vették az irányt.
Az emberek mindenhol kíváncsian fürkészték a csinos lányt. Volt, aki ismerősnek találta, de nem merték megszólítani, mert nem voltak benne biztosak, hogy ez a „bombázó” egy és ugyanaz a személy a rongyos Elzával. Képtelenségnek tartották. Csak azt nem értették, ha mégsem ő, akkor mi köze lehet ehhez a két gyerekhez...
Ajánlom figyelmedbe a már megjelent regényeimet is!
