Másnap délelőtt Elza el is ment a Füzes utcába, ahogy tervezte. Könnyen odatalált a térkép alapján. Félreeső, csendes, de igazán hangulatos kis utca volt. A házak kertjei zöldellettek a sokféle dísznövénytől. Bizonytalanul megállt a hét szám alatti portánál. Szép, rendezett családi ház volt. „Ez lenne az?” – morfondírozott magában. Szétnézett, de nem látott senkit az utcában. A szemben lévő ház kapuján azonban éppen egy asszony lépett ki. Elza odakiáltott:
- Jó napot kívánok!
- Jó napot kívánok! – köszönt vissza az ismeretlen nő.
- Elnézést, hogy csak így megszólítom, de nem tudom jó helyen járok-e. Nem tudja véletlenül, itt laknak Kardosék?
- Igen. Ott laknak. Azt hiszem, otthon is vannak. Nyisson csak be nyugodtan, nem zárják a kaput és nincs kutya sem. Csengő amúgy is csak a bejárati ajtón van. – felelte.
- Köszönöm a segítségét! – hálálkodott Elza.
- Ó, igazán nincs mit! Örülök, ha segíthettem. – válaszolta az asszony, miközben becsukta maga mögött a kaput és kulcsra zárta.
- Viszontlátásra!
- Viszlát! – búcsúzott a nő is mosolyogva, majd komótos léptekkel elindult abba az irányba, amerről Elza érkezett.
A lány egy rövid pillantással még elkísérte a távolodó idegent, aztán nagyot sóhajtott és belépett a kapun, amely fájdalmas nyikorgással nyílt ki. Elza bizonytalanul lépdelt végig a járdán, mely két oldalán szőlőlugas volt végigfuttatva. Felment a lépcsőn a teraszra, megállt a bejárat előtt és becsöngetett. Rövid várakozás után feltárult előtte az ajtó. Öröm töltötte meg a szívét az ismerős arc láttán…
Ismerkedj meg a már kiadott regényeimmel is!
