Két óra múlva már úton voltak. Elza vezetett. Maguk mögött hagyták a Törökhalomhoz közel eső birtokot, a meleg szerelmi fészket. Szelték a kilométereket Elza múltja felé, ahová már csak egy kötelék fűzte, a testvéri szeretet. Vegyes érzések keltek életre a lányban, ahogy közeledtek az ismerős tájak felé. Örült, hogy Levente elkísérte, erővel töltötte el a jelenléte.
Nem tartott sokáig a kocsikázás, úgy háromnegyedóra alatt oda is értek. A hatalmas diófa fenséges koronája már messziről látszott. Befordultak a bejárón. Elza visszább vette a sebességet, de az út így is porzott utánuk.
Levente megdöbbent az elé táruló tanya láttán. A lányra nézett, nem akarta elhinni, hogy ez a hely volt az úti céljuk, de Elza arcára pillantva, rá kellett döbbennie, hogy bizony ez lenne a szülői ház. Erre nem számított. Bár ismerte Elza történetét, elmondta milyen nyomorból érkezett, mégis, ez a hely minden képzeletét felülmúlta.
Régi parasztház. Valamikor fehérre volt meszelve az oldala, ami már inkább szürkének tetszett. A vakolat több helyen is leomlott, előbukkant alóla a csupasz vályog. Az ablakok kicsik, az üvegeken a fény erőlködve jutott át. Piszkosak voltak. Úgy nézett ki az épület, mint amiben már évtizedek óta nem laknak. A bejárati ajtó mellett hatalmas repedés futott. Olybá tűnt, mintha a háznak erezete lenne. Talán azon a résen még a szél is besüvített… Talán azért még nem. A tető megroskadt, akár egy öregember háta, életveszélyes. A cserép helyenként megcsúszott. A melléképület nem volt se jobb, se rosszabb állapotban.
A ház körül nem sok zöld volt. A szabadon eresztett jószágok kipusztították. Egy kerekes kút díszelgett a bejárattól nem messze. Deszkákból tákolt fedő volt a tetejére tolva. A kút tövében egy macska sütkérezett. Járda gyanánt két sor tégla volt a földbe lerakva…
A már megjelent regényeim:
