A fiúk szinte futva igyekeztek kifelé. Sándor felpattant az asztaltól. Illetve csak megpróbált, mert megtántorodott és visszahuppant a székre. Ettől még idegesebb lett. Az asztal sarkába kapaszkodva felhúzta magát.
- Azonnal gyertek vissza! – kiáltott utánuk.
- Nyugi. – mondta Elza. – Pár napra elviszem őket, amíg anya a kórházban van. Úgysem törődsz velük. Nem mindegy neked?
A férfi tántorogva közelebb lépett a lányhoz. Erős italszag dőlt róla, mely húgyszaggal keveredett. Elza akkor látta, hogy biztosítótűvel összefogott nadrágját végigvizelte. Mosdatlan volt, koszos, borostás.
- Azt mondtam, hogy… hogy… – emelte fel az ujját. Ismét megtántorodott. Rátámaszkodott az asztalra és az üveg után nyúlt. Megnedvesítette tartalmával a torkát, mintha csak abban bízna, hogy akadozó nyelve jobban fog forogni tőle.
- Van cigid? – kérdezte.
- Nem dohányzom. – felelte a lány.
- Nem azt kérdeztem. Attól még hozhattál volna. Mióta nincs itthon anyád, a dolgok nehezebben működnek.
- Gondoltam. – jegyezte meg Elza megvetően.
Sándor óvatosan közelebb tántorgott. Majd hirtelen, váratlanul elkapta a lányt, szinte egész súlyával rátehénkedett.
- Gyere, kapd el a lompost. – lihegte és másik kezével igyekezett szabaddá tenni péniszét.
Elzát mellbe vágta a férfi bűzös lehelete. Nagyot lökött a nevelőapján, aki majdnem beesett a sarokba. Ettől azonban, mintha kijózanodott volna, rávetette magát az ajtó felé hátráló lányra.
- Eressz el! – sikította…
A már megjelent regényeim:
