Tehát itt élt Elza. Innen menekült el. Innen kapaszkodott fel. Kiszálltak az autóból. Levente önkéntelenül is megölelte a lányt. Könny szökött a szemébe.
- Sajnálom. – mondta.
- Mégis mit? – ámult el Elza.
- Azt, amin keresztül kellett menned. Most, hogy ezt láttam, jobban becsüllek, mint valaha. – felelte.
- Nem értelek. – nézett rá a lány tiszta, őszinte szemeivel.
- Nem baj. – szorította magához a férfi. – Most már nincsenek vak foltok, teljesen ismerlek.
Álltak egy percig még így, átölelkezve. Aztán Elza megszólalt.
- Ha nem bánod, előre megyek. Nem tudom, az öreg milyen állapotban van. Remélem, a fiúk készen vannak. Tegnap beszéltem velük telefonon és a lelkükre kötöttem, hogy még este szedjék össze a holmijukat. Nem akarok sokáig itt időzni.
- Rendben. Ahogy akarod. Itt várok. – egyezett bele Levente. – De ha szükség lesz rám, szólj.
Elza bólintott. Jól esett neki a figyelmes törődés.
Elindult a ház felé. Az ajtóból még visszafordult, a férfira nézett. Levente biztatóul rámosolygott. Kezét a rozsdásodó kilincsre tette. Lenyomta, s az csikorogva engedelmeskedett. Az ajtó nehezen nyílt, szorult. Kissé meg kellett löknie. Torkában dobogott a szíve.
Belépett a konyhába. Kellett néhány másodperc, míg szeme hozzászokott a félhomályhoz. Berecz Sándor a konyhaasztalnál ült, egy félig üres palack vodka társaságában. Fejét, mely időnként lebukott, könyökölve támasztotta. Részeg kábulatában szunyókált. Az ajtónyitódásra feleszmélt...
A már megjelent regényeim:
