Szombat reggel Elza korán ébredt. Félt kinyitni a szemét. Attól tartott, csak szépet álmodott. Ha csak álmodta, akkor viszont nem akar még felébredni. Kinyújtotta a kezét maga mellé. Lassan, óvatosan csúsztatta végig a lepedőn. Ujjai kemény, izmos testet érintettek. Elza kinyitotta a szemét. Elmosolyodott. Hát igaz! Levente békésen aludt mellette. Egyenletesen szuszogott.
Nézte a férfit. Tökéletes ébredés. Hagyta aludni kedvesét. Félt egy kicsit, mi lesz, ha felébred, hogyan fog ránézni, hogy fog vele viselkedni. Lehet, hogy számára az idill csak addig tart. Ki akart még élvezni addig minden pillanatot, hisz’ lehet, hogy boldogsága már csak percekig tart.
Levente azonban hamarosan megmozdult. Oldalára fordult, Elzával szembe. Felnézett és a lányra mosolygott. Kinyújtotta a karját, átölelte. Leheletnyi csókot nyomott az ajkaira.
- Szia. – mondta, még álomittasan.
- Szia. – köszönt Elza is várakozóan.
- Régen ébren vagy? – kérdezte a férfi.
- Nem. Csak pár perce.
- Felkölthettél volna.
- Nem akartalak. Olyan békésen aludtál. – felelte kicsit bizakodóan a lány.
- Mikor induljunk?
- Nem gondoltad meg magad?
Levente kikerekítette álmosságtól szűk szemét.
- Miért gondoltam volna meg magam? Nem értelek.
- Semmiért. Csak úgy mondtam.
- Akkor?
- Ahogy elkészültünk.
- Van még egy kis időnk összebújni? – kérdezte a férfi sejtelmesen.
- Hááát… Igen. – nevette el magát Elza.
Levente pedig csókjával betapasztotta a lány kacagó száját. Testével betakarta Elzát. Szeretkeztek…
A már megjelent regényeim: